Peugeot 4007 2.2 HDi – A méret kötelez

Újabb pompás francia járt nálunk, ismét egy Peugeot személyében. Az utakon alig látni 4007-est, de nem csak emiatt tűnik ki a szürke tömegből...

Titokban előre dörzsöltem a tenyerem. A Peugeot 4007 pénteken jön el, pénteken visszük vissza, és Peti lapigazgatónk hétfőtől szabadságon lesz – ez azt jelentette, hogy legalább 5 napig nálam pihen (nohisz!) az új Peugeot 4007.

Mielőtt megkaptuk, reménykedtem benne, hogy fehér, dízel és automata lesz, pedig elég lett volna az árlistát bújnom ahhoz, hogy megtudjam, csak kézi váltóval érkezhet a Peugeot első SUV-ja, és csak dízelmotorral. Ekkora autóban már nem szívesen taposom a kuplungot, ám ha a Peugeot így látja jónak, hát legyen. Kettő tehát bejött, a harmadikról meg majd később kiderül, hogy mennyire hiányzik, ha egyáltalán fog.

Genfben mutatták be, a Mitsubishi Outlanderre épül. Hátulról szinte ugyanaz az autó, csak fordítva dőlnek a lámpák, elölről azonban eredeti Peugeot – épp ebből származik a bája, amit sokan nem véletlenül olvastak bajnak. Bár nekem kifejezetten tetszik a 308 utáni újabb, karakteres Peugeot-arc, nem kétlem, hogy sokan csak azért tapadtak rá mind a két szemükkel, mert meghökkentek, hogy „te jó ég, mi ez?!”.

Mert nézni aztán rengetegen nézték. Az orr élőben sokkal merészebb, a fotók rengeteget tompítanak, de azt azért így is átadják, hogy a 4007 kinéz valahogy. A hatalmas száj, a hatalmas lámpák, a hatalmas Peugeot-oroszlán illenek az autó méreteihez, ám egyúttal elnagyoltnak sem tűnnek. Szemragadó hatása fenomenális: bármerre mentem vele (luxusjacht kikötő, Balaton-part, Velencei tó, csepeli „legkisebbisszámít”, stb.), nézték, nézték, bámulták.

Talán azért, mert nem láttak be a sötétített hátsó ablakokon. A kidolgozott, és fehérben igazán úri külső mögött ugyanis fenemód össze-vissza belső kapott helyet, minden jónak megvan ugyanis a rettenetes és borzasztó ellenpárja. A bőrözött kormány tapintása igazi NB1-es – a kormányoszlop szégyenfoltjai viszont a rosszul pozícionált és rögzített, ócska bajuszkapcsolók. A bőrülés remek, fűthető, elektromosan állítható – a fejtámla viszont fix és teljesen alkalmatlan a nyak megtámasztására. A középkonzolon helyet kapott érintőkijelző (ami szép menüt, jó navigációt és 854 ezer forintért cserébe még tolatókamera képet is kapott) hihetetlenül illik az autóhoz – alatta azonban háromtekerős, egyzónás klímakonzol található, nem érteni, hogy miért.

Az egész belsőt ez a kettősség jellemzi. Érződik, hogy a Peugeot megpróbált ezzel-azzal spórolni, és valójában egyik felrótt elem sem megszokhatatlan. Azonban egy 10 millióról induló autónál (illetve ez már a Feline, az olcsóbb Premium 8.88 milliótól indul) ezek megszúrják az ember szemét, még ha vaksághoz nem is vezetnek.

Mert ami jó benne, az aztán tényleg nagyon jó. A központi kijelzőről még néhány érdekességet, ha megengedik. A navigáció természetesen tud északi és „felfelé megyek” nézetet is, és bár kissé le van maradva (a már jó ideje átadott M7-es szakaszokat nem ismeri, és bele-belefut ismeretlen utakban), mégis jól használható. A menürendszer egyértelmű és átlátható, ilyet pedig csak akkor írok, ha tényleg így van. Elsőre, visszalépés nélkül megtaláltam a Nappal/Éjszaka üzemmód között váltó menüpontot, rögtön tudtam CD-ről zenéket játszani – nem kell tanulni, mert logikus, és jó, ahogy van.

Persze csak néhány apróságot leszámítva, mert itt is érvényesül a kettősség. A hifit a kormányról is lehet kezelni, van fel-le gomb a számok vagy a rádióállomások léptetéséhez. Azonban fordítva működik, mint ahogy kellene. A kijelzőn a 22-es szám alatt található a 23-as, ám ahhoz, hogy megszólaljon, a kormányon a felfelé mutató gombot kell megnyomni – mert nem azt nézi, hogy a képernyőn alatta van a szám, hanem azt, hogy a sorszáma egyel nagyobb, így a kormányon felfelé léptetünk.

A tempomaton szerencsére a felső gomb a gyorsító és az alsó a lassító, ám ezt sem úgy oldották meg, hogy csak ilyen egyszerűen át lehessen siklani felette. Más tempomatoknál előre beállítjuk a sebességet – 50-ről nyomunk 10-et felfelé, majd az autó felgyorsít 70-re –, a 4007-ben viszont addig kell nyomni a gyorsító gombot, amíg el nem érjük a kívánt sebességet. Ott aztán megmarad magában (követőradar nincs).

És miközben ez a csodakijelző, a 9 hangszórós, 710 Wattos erősítővel rendelkező, műtermien tisztán szóló hifi belekerült a 4007-be, addig az elsötétülő visszapillantó tükör, a motor leállításával automatikusan lekapcsolódó lámpák, az autó bezárására automatikusan behajló tükrök például kimaradtak – mind-mint olyan extra, amit egy 10 milliós autóban elkezdünk keresni, hogy aztán konstatáljuk, hogy nincsenek.

Cikkünk folytatódik! Lapozzon!

Van viszont összkerékhajtás. Alapból 2WD az autó, ám a könyöklő elé tett tekerővel akár menet közben is bevonhatjuk a két hátsó kereket a hajtásba, ami jól jön a 380Nm csúcsnyomaték elosztásánál. A 2.2-es, 156 lóerős dízelmotorból ugyanis 2000-es fordulattól ennyi tör elő, ami agresszív módon próbálja kicsavarni a kormányt a sofőr kezéből. Ha középre állítjuk a tekerőt, akkor a számítógép osztja el a nyomatékot a négy kerék között, Lock-ban viszont folyamatosan hajtjuk mind a négy kereket.

Arról nem is beszélve, hogy egy ekkora testű (4635mm hosszú, 1805mm széles és 1731mm magas) és tömegű (1750kg) autó csúszósabb útviszonyok közepette jó, ha négy kerékkel kapaszkodik az anyaföldbe.

Akarom mondani, anyaaszfaltba – a 4007-nek annyi köze van a terephez, mint Győzikének TV2-höz. Bár magasra tervezték, a kipufogó mégis gyilkosan lett elvezetve, minden komolyabb akadályba beleütközne, ám a 4007 futóműve nem is terepre, sokkal inkább (sima) aszfaltra lett hangolva.

Mert irtózatosan kemény. Amikor elhoztam a Peugeot-tól, ringatózásra, áthidalt úthibákra, és arra számítottam, hogy végre 15-nél gyorsabban is hajthatok csepeli földutcánkban – ehelyett szinte sportautósan feszes lengéscsillapítókat kaptam. A 4007 nem dől, nem dülöngél, nem nyeli el az úthibákat, nem megy 60-nal ott, ahol egy Logan csak 40-et tud, ehelyett feszesen az úton tart, menjünk akár gyorsan vagy lassan, előre vagy kanyarodva. Igen, keresztbe lehet tenni, igen, lehet vele élvezetesen is autózni, a Peugeot szerint ugyanis nagyjából erre való egy SUV. És nincs igazuk? Ön kivinné terepre?

Mert én nem. Ez egy 10 millió forintos ékszer, amely kissé nagyobb léptékkel próbál átjutni a városon, mint a Qasqai. Úthiba, padka természetesen neki sem akadály, egyedül annyi a különbség, hogy érezni fogjuk, hogy min taposnak a kerekek. Viszont az autót is érezni fogjuk akkor, ha esetleg arra fájna a fogunk, hogy tempóban érkezzünk meg kanyarokba. Sportos, persze nem egy Honda CRX, de sportos.

A motor ráadásul partner ebben. Nagyjából 1500 alatt semmi, utána meg hirtelen jön meg a nyomaték, amit ügyes váltásokkal és forgatott motorral szépen meg lehet tartani. Bár minden francia igyekezet ellenére egy kisebb turbólyuk érezhetően ott tátong az egyes fokozatok között, mégis kifejezetten lendületesen mozgatja a szépre szabott bódét az erőforrás, remek választás volt a Peugeot részéről, hogy ezzel kínálják a típust.

De hogy csak ezzel, az már talán nem. Bár egy ekkora autótól nem szégyen a 13 literes városi és a – nagyon-nagyon békésen autózott – 9 literes autópályás fogyasztás, van, aki nem erre utazik. Egy nagy lökettérfogatú, sokhengeres benzines nagyon elférne a 4007 orrában, ugyanis a 9.9 literes 0-100-as gyorsulás alatt is van élet. Németországban kínálják az Outlander 2.4-es, 170 lóerős benzinmotorjával, de az egyáltalán nem megy jobban, mint ez (10.4-es gyorsulás, 190 km/h végsebesség). Az Outlander V6-osa viszont (3 liter, 223 lóerő) jól mutatna a 4007 orrában.

Vezetni mondjuk így is nagy élmény a gépjárművet. Eltekintve az utca két oldaláról folyamatosan ránk szegeződő szempárokról (amelyek, csak így magunk között szólva, mindenkire hízelgően hatnak), az autó önmagában és a forgalom hierarchiájában elfoglalt helye okán is rengeteg élményt ad. Hiába, ez Agyarország, itt egy 4007-es SUV elől lehúzódik az, aki, ha a Sierrámmal megyek a mélygarázsban, talán még rám is dudál, hogy takarodjak. Presztízse van, amelyet a mérete mellett bizony a kialakítása is megteremt.

És itt jön be újra a képbe a Peugeot „érdekes” arca. Mert hiába érdekes, és mondják rá, hogy nevet, egyáltalán nem tűnik jófiúnak. Jófiúsnak. Bármit bele lehet látni, és egy ekkorára tátott cetszáj a különféle mesékből eredendően általában némi „összehúzódást” vált ki a jelenlevőkből. Nem azt mondom, hogy félelmetes egy 4007, mert akkor alighanem sokan röhögnének ki, de az biztos, hogy ha az autók beszélni tudnának, a legtöbbjük magázva szólítaná meg.

A méretei más szempontból is előnyösek. Egyrészt elfér benne 7 ember (az utolsó kettőtől azért kérjünk elnézést az út végén), vagy rengeteg csomag, az első két üléssorban hatalmas hely jut mindenkinek (még az én hatalmas kezeimmel is csak alig tudtam az ajtóra könyökölve bal kézzel fogni a kormányt), a kesztyűtartónak van hűtött rekesze, a könyöklő két részletben nyitható, van két szivargyújtó, napfénytető, egyszóval a felszereltségre nem lehet panasz.

A vezetési élmény rovatot erősen felhúzza a kemény és sportosnak csúfolt futómű, a kormányzás precíz, a váltó viszonylag pontos, de azért itt-ott akad, és kettesből keresni kell a hármast, mert nehezen adja magát. A zajszigetelés ugyancsak élvonalbeli, a dízelmotor csendes, de a külső zajok is csak olyan sebességnél erősödnek fel „jól hallhatóra”, amelyet elérve jobb, ha odafigyelünk a radardetektor csipogására, leszámítva néhány németországi útszakaszt.

A csipogásról jut eszembe... Van önök között olyan, aki úgy indítja be személygépkocsiját, hogy már becsatolta a biztonsági övét? A 4007 ugyanis csipogással büntet, ha másképp tennénk – rögtön azután, hogy felszólal a négyhengeres dízelopera.

A szerkesztőségből persze nem csak én vártam epekedve a Peugeot SUV-ot. Zsolt is kíváncsi volt rá, de rengeteg ismerősöm is megkért, hogy menjek el hozzá ide, vigyem el oda. A vége az lett, hogy nagyjából 1500 km-t autóztunk a fehér cetbe, amelyet fájó szívvel vittünk vissza az importőrhöz.

Mert vannak olyan autók, amelyekből nagyon nehéz kiszállni még egy hét után is, és a 4007 súlyosan beleesett ebbe a kategóriába. Van egy olyan értelmetlen filozófiám, hogy 10 millió alatt kevés új autó van, ami felkelti az érdeklődésemet, és amikor beleszeretek mondjuk egy Accordba, mindenki az orrom alá dörgöli, hogy „na, tessék, itt van egy ilyen autó, ennyiért, megdőlt az elméleted!”. A 4007-nél szerencsére ezt nem tehetik meg: a tesztautó esetében az extráknak köszönhetően kicsivel 10 millió fölé kúszik az árjelző higanyszála – azt pedig csak Olvasóinknak, szűk körben árulom el, hogy talán a „fapados”, 8.8 milliós változattal szemben sem lennék közömbös...